A kilencvenes évek végén az internet még kissé úgy nézett ki, mint egy könyvtár, amelyben valaki lekapcsolta a villanyt, felborította a katalógusszekrényt, majd optimistán közölte:
— Tessék, itt van az emberiség összes tudása.
Sok sikert.
Volt benne minden. Egyetemi kutatás, macskás oldal, összeesküvés-elmélet, recept, pornográfia, Shakespeare, UFO, vasúti menetrend, személyes honlap villogó betűkkel és olyan háttérzenével, amely már a betöltés alatt indokolttá tette volna az internet ideiglenes felfüggesztését.
Csak megtalálni volt nehéz bármit.
Aztán két stanfordi doktorandusz, Larry Page és Sergey Brin dolgozni kezdett egy keresőn. Az ötlet szinte meghatóan egyszerű volt: ne csak azt nézze, milyen szavak vannak egy oldalon, hanem azt is, hogyan kapcsolódik a többihez. Próbáljon valamiféle rendet vinni abba, amit az emberiség előzőleg nagy lelkesedéssel összekuszált.
1998. szeptember 4-én bejegyezték a Google Inc.-t.
A világ pedig kapott egy üres fehér oldalt.
Egy dobozt.
Az ember beírt valamit, és a doboz válaszolt.
Ez akkor valóban varázslat volt.
Nem kell utólag úgy tenni, mintha minden technológiai fejlődés eleve sötét tervvel érkezne, miközben valahol a háttérben gonosz milliárdosok simogatják a szerverparkot. A Google azért terjedt el, mert jó volt.
Gyors.
Egyszerű.
Hasznos.
Megtalált könyvet, címet, embert, receptet, történelmi adatot, betegséget, éttermet és természetesen régi szerelmet is, kizárólag tudományos érdeklődésből.
Az ember néha saját magára is rákeresett. Ez volt a digitális korszak egyik első önismereti gyakorlata. Aztán kissé megsértődött, ha az internet kevesebbet tudott róla, mint remélte.
A keresés ráadásul ingyenes volt.
Ez a szó a modern ember számára különösen megnyugtató. Ha valamiért nem kell pénzt adni, könnyű úgy érezni, hogy az üzleti modell kérdése illetlen kíváncsiskodás volna. Az ajándékot illik elfogadni, a felhasználási feltételeket pedig lehetőleg anélkül, hogy az ünnepi hangulatot olvasással rontanánk el.
Pedig már ekkor volt egy érdekes különbség.
Az ember keresett valamit.
A Google közben megtanulta, mit keres az ember.
Az első információ neki volt hasznos.
A második a Google-nak.
És az utóbbi idővel meglepően értékesnek bizonyult.
Mert egy keresés nemcsak kérdés.
Szándék is.
Ha valaki azt írja be, hogy „használt Volvo”, az üzleti nyelvben már halványan kirajzolódik egy autóvásárlási lehetőség. Ha azt keresi, hogy „tengerparti szálloda szeptember”, ott van benne egy monetizálható vágy. Ha pedig azt írja be, hogy „jó válóperes ügyvéd”, valahol a modern gazdaság együttérzően bólint, majd érdeklődve közelebb húzza a széket.
2004-ben aztán a Google tőzsdére ment.
A keresés továbbra is ingyenes maradt.
A cég viszont dollármilliárdokat ért.
Ezen a ponton már sejthető volt, hogy valaki mégis fizet. Csak nem feltétlenül az, aki keres.
Ez elegánsabb üzleti modell volt annál, hogy pénzt kérjenek a bejáratnál. A kérdés többé nem az lett, mennyit ér egy keresés, hanem hogy mennyit ér az a pillanat, amikor valaki elárulja, mire vágyik.
Aztán a Google lassan kiköltözött a keresőablakból.
Beköltözött az e-mailbe. A térképbe. A telefonba. A böngészőbe. A videókba. Az útvonalainkba.
És valahogy természetessé vált.
Az ember reggel megnézi, milyen idő lesz, aztán azt, mennyi idő alatt ér be. Útközben megkeresi azt a levelet, amelyről biztosan emlékszik, hogy valaki elküldte, csak arra nem, ki és mikor. Ebéd előtt éttermet néz. Délután rákeres egy mondatra, amelyet valahol olvasott. Este egy filmre, egy könyvre, egy emberre, majd egy tünetre, amely remélhetőleg semmiség, de az első három találat után már halványan elrendezi maga körül a hagyatéki kérdéseket.
És mindez egyetlen, teljesen jelentéktelen kedden.
A Google nem egy hely lett, ahová az ember időnként ellátogat.
Háttér lett.
Olyasmi, mint az áram: leginkább akkor tűnik fel, amikor nincs.
Régen az ember megkérdezte a Google-t, hol van valami. Ma néha külön beállítást keres ahhoz, hogy a Google ne tudja, hol van ő.
A kereső közben otthonosan berendezkedett. Emlékszik arra a szállodára, amelyet előző este csak kíváncsiságból néztünk meg. Tudja, melyik videónál maradtunk ott nyolc perccel tovább, mint terveztük. Segít megtalálni azt a levelet, amelyet mi írtunk, de már nem tudjuk, hová tettük.
Egy házastárs ennyi információ birtokában már kissé nyugtalanítónak számítana.
Egy technológiai platform esetében ezt felhasználói élménynek nevezzük.
És mindez többnyire valóban kényelmes.
Az ember nem akar visszatérni a papírtérképhez. Nem hiányzik a telefonkönyv. Nem vágyik arra, hogy egy ismeretlen városban három járókelőt kérdezzen meg, akik közül kettő határozottan rossz irányba küldi, a harmadik pedig csak azért mutat balra, mert arra parkolt.
Ezért nehéz igazán haragudni a Google-ra.
Túl hasznos.
A modern függőség egyik legfinomabb formája éppen az, amikor valami annyira megkönnyíti az életet, hogy már kissé modortalanságnak tűnik megkérdezni, mit kér cserébe.
Mi pedig hagyunk magunk után kereséseket, helyeket, kattintásokat, érdeklődést, apró digitális nyomokat. Külön-külön egyik sem különösebben érdekes. Együtt azonban már meglehetősen ismerős embert rajzolnak ki.
Talán ismerősebbet, mint az önéletrajz.
Az önéletrajzban ugyanis az ember hazudik.
A keresősávnak ritkábban.
Ott bevallja, mitől fél. Mit akar megvenni. Hová akar utazni. Milyen tünete van. Kit keres. Mit nem ért. És azt is, amit egy másik embernek kissé kínos volna megkérdezni.
A keresési előzmény ezért különös műfaj.
Valahol a napló, a bevásárlólista és a gyóntatószék között.
Csak a gyóntatószékben régen nem rendeztek valós idejű hirdetési aukciót.
Innen már nem volt nagy ugrás, hogy a rendszer ne elégedjen meg azzal, amit keresünk.
Megpróbálja kitalálni azt is, mit fogunk keresni.
Befejezi a mondatot, néha már a harmadik szó után. Az ember elindul egy gondolattal, a rendszer pedig elé tesz néhány lehetséges folytatást. Némelyik ijesztően pontos. Máskor egyszerűen csak kiderül, hogy ugyanazt a butaságot előtte már százezren megkérdezték.
Az ember legalább a hülyeségben sincs egyedül.
De itt történik valami fontosabb is.
A találati sorrend, az automatikus kiegészítés, az ajánlás már nem pusztán válaszol a kíváncsiságra.
Irányt is ad neki.
Az ember eleinte azt kérdezte:
Hol találom?
Később:
Mit ajánlasz?
A különbség nem óriási.
Csak az egyikben még ő tudta, mit keres.
Valaha nekünk kellett megfogalmaznunk a kérdést. Ma már ehhez is kapunk segítséget. És amit a rendszer elég sokszor ajánl, arról könnyen kiderülhet, hogy érdekel bennünket — néha még azelőtt, hogy eszünkbe jutott volna érdeklődni iránta.
A Google eredeti ígérete szép volt: rendszerezni a világ információit, és hozzáférhetővé tenni őket.
Tulajdonképpen sikerült.
Csak közben kiderült valami.
A világ információi között ott volt az ember is.
A kíváncsisága.
A mozgása.
A figyelme.
A szokásai.
A tervei.
A kereső egyre jobban megtalálta, amit az ember keresett. Aztán megtanulta, miért keresi. Később már azt is, mi érdekelheti legközelebb.
Az ember azt hitte, egy eszközt kapott, amely segít eligazodni a világban.
És valóban azt kapott.
Csak közben ő maga is egyre pontosabban eligazíthatóvá vált.
Nemcsak kérdezett a rendszertől.
Keresésről keresésre válaszolt is neki.