„A patkány legnagyobb bűne, hogy feltűnően jól boldogul abban a világban, amelyet mi rendeztünk be.”
Illúziók nélkül
A patkánynak soha nem sikerült különösebben jó sajtót szereznie.
Nem fenséges, mint az oroszlán, nem elegáns, mint a ló, és nem néz olyan méltóságteljesen a távolba, mint a sas. Az emberiség kulturális emlékezetében sem kapott olyan szerepet, amelyet bronzba öntve szívesen állítanánk egy tér közepére.
A patkány többnyire akkor jelenik meg a történeteinkben, amikor már valami nincs rendben. Pincékben, háborús romok között, csatornákban, kikötőkben és szeméthalmok közelében bukkan fel. A naplemente ritkán része a jelenetnek.
Ráadásul nemcsak a piszok és az elhanyagoltság képe tapadt hozzá, hanem a betegségeké és a járványoké is. Évszázadokon át hozzátartozott a fertőzéstől való félelemhez: ahhoz a különösen emberi nyugtalansághoz, amikor valami láthatatlanul terjed, és senki sem tudja pontosan, honnan érkezett.
Ebben talán van némi igazságtalanság.
A patkány ugyanis egyik helyet sem építette.
A csatornákat mi ástuk. A pincéket mi hagytuk nedvesedni. A szemetet mi termeljük, méghozzá olyan mennyiségben, hogy egy közepesen ambiciózus patkánycsalád számára sokszor már csak az a kérdés, hol érdemes a közelben letelepedni.
Mégis ő lett a piszok jelképe.
Nagyjából úgy, mintha valaki egész este szétdobálná a vacsorát a nappaliban, majd másnap erkölcsi felháborodással szemlélné a hangyákat.
A civilizáció egyik régi szokása, hogy először létrehozza a körülményeket, majd mélyen megveti azokat, akik képesek alkalmazkodni hozzájuk.
A patkány ebben valóban figyelemre méltóan jó.
Nem különösebben válogatós, nem ragaszkodik az előkelő címhez, és nem sértődik meg, ha a környék presztízse romlik. Nem ír az önkormányzatnak arról, hogy a szeméttároló környékén az utóbbi időben jelentősen csökkent az életminőség. Egyszerűen felméri, lehet-e ott élni, és ha igen, többnyire nem lát különösebb okot arra, hogy máshol próbálkozzon.
Az ember ugyanezt a tulajdonságot saját magában általában sokkal nagyobb tisztelettel szemléli.
Mi alkalmazkodóképesek, rugalmasak és reziliensek vagyunk. Képesek vagyunk a változó környezetben új lehetőségeket felismerni, és ezt a képességet különösen nagyra értékeljük, ha végül sikerrel járunk.
Ha egy vállalkozás új piacot talál egy válság után, az innováció. Ha valaki egy összeomló rendszerből időben távozik, előrelátás. Ha pedig egy egész társadalom fokozatosan megtanul együtt élni olyan körülményekkel, amelyeket néhány évvel korábban még elfogadhatatlannak tartott volna, az előbb-utóbb történelmi tapasztalattá szelídül.
A patkány nagyjából ugyanezt teszi, csak rosszabb a kommunikációja.
Nem tart előadást a rezilienciáról, nem ír könyvet arról, hogyan találta meg önmagát a csatornában, és valószínűleg a komfortzónán kívüli növekedés fogalmát sem ismeri. A modern világban ez kétségtelenül hátrány, mert a túlélés önmagában már ritkán elegendő. Valamilyen történet általában kell hozzá.
A patkánynak nincs ilyen története.
Van éhsége, szaporodási ösztöne és egy meglehetősen következetes érzéke ahhoz, hogy hol érdemes éjszaka ennivalót keresni.
Az ember ennél lényegesen fejlettebb. Ugyanezeket az ösztönöket képes intézményi küldetéssé, gazdasági stratégiává vagy személyes értékrenddé átalakítani. Ha többet akarunk, ambiciózusak vagyunk. Ha mások előtt szerezzük meg, amit szeretnénk, versenyképesek. Ha időben elhagyunk egy rosszul működő rendszert, stratégiai döntést hoztunk, és ha kellően sokan tesszük ugyanezt egyszerre, már társadalmi trendről beszélünk.
A patkány ehhez képest zavaróan egyszerű lény. Nem próbál erkölcsi vagy filozófiai indokot találni arra, hogy megegye, amit talál, és nemigen érzi szükségét annak sem, hogy az ösztöneit valamilyen emelkedettebb nyelvre fordítsa.
Talán ebben is van valami, amit nehéz megbocsátani neki.
Pedig az ember és a patkány kapcsolata régi, és különös módon meglehetősen intim.
Ahol mi megjelentünk, előbb-utóbb ő is megjelent. Kikötőkben, raktárakban, hajókon, piacokon, nagyvárosokban, alagutakban, metrók közelében és ipari telepeken.
Nem szeretetből követ bennünket. Egyszerűen azért, mert az emberi civilizáció rendkívüli képességet fejlesztett ki arra, hogy élelmet, meleget és hulladékot koncentráljon egy helyre.
Egy patkány szemével nézve egy modern város bizonyos értelemben urbanisztikai csoda.
Milliók élnek egymás fölött és mellett, naponta tonnányi élelmiszert szállítanak be, jelentős részét nem fogyasztják el, majd bonyolult logisztikai rendszerrel külön helyekre gyűjtik mindazt, ami megmaradt.
Ehhez föld alatti járatokat, csatornákat, meleg gépházakat és raktárakat építünk, közben pedig olyan réseket hagyunk, amelyek létezéséről rendszerint akkor szerzünk tudomást, amikor valami már használja őket.
A patkány nem hódította meg a várost. Inkább beköltözött abba, amit mi készítettünk elő.
Talán ezért van valami különösen sértő abban, amikor meglátjuk. Nem azért, mert idegen lenne, hanem mert feltűnően otthonosan mozog abban, amit mi teremtettünk.
Az ember szeret úgy gondolni magára, mint aki rendet visz a természetbe. Falakat épít, utcákat húz, csatornáz, fertőtlenít, szabályoz, csomagol, címkéz és elszállít. A város nappal többnyire ennek a rendnek a bizonyítéka.
Aztán este bezárnak az éttermek, megtelnek a kukák, elcsendesedik néhány utca, és egy patkány átszalad a járdán.
Ilyenkor egy pillanatra láthatóvá válik ennek a rendnek egy kevésbé reprezentatív oldala.
Nem a természet tér vissza. Valójában soha nem ment el. Csak napközben sikerült úgy elrendeznünk a látványt, hogy kevésbé legyen feltűnő.
Talán ezért is használjuk olyan könnyen emberi sértésként a „patkány” szót.
Patkánynak nevezzük az árulót, a besúgót, azt, aki a saját érdekében másokat felad. A szó régen elhagyta az állattant, és beköltözött az erkölcsbe.
Különös választás, mert a valódi patkány ritkán árul el eszmét, hazát, barátot vagy politikai közösséget. Nincsenek titkos bankszámlái, nem ír névtelen levelet a kollégájáról az igazgatóságnak, és utólag sem módosítja a vallomását. Többnyire csak ennivalót keres.
Az embernek mégis szüksége volt egy másik fajra ahhoz, hogy elnevezze saját viselkedésének egyik kevésbé rokonszenves változatát.
Ez valahol érthető.
Sokkal kényelmesebb azt mondani valakire, hogy patkány, mint azt, hogy bizonyos körülmények között feltűnően emberien viselkedett.
A hajókat elhagyó patkányokról is régóta beszélünk.
A patkányok állítólag elsőként menekülnek a süllyedő hajóról, és ezt többnyire nem elismerésként emlegetjük. Az emberi erkölcsben valamiért nemesebbnek tűnik megfelelő fegyelemmel együtt süllyedni az intézménnyel, mint idejében észrevenni, hogy a víz már nem kizárólag a hajón kívül található.
A szervezetek különösen nagy becsben tartják azt a fajta lojalitást, amely lehetőleg addig tart, amíg már késő bármit tenni.
Aki túl korán távozik, gyanús. Aki túl későn, szerencsétlen. A megfelelő pillanatot pedig rendszerint akkor sikerül pontosan meghatározni, amikor már mindenki tudja, mi történt.
A patkány ennél kevesebbet filozofál. Ha a hely rossznak tűnik, másikat keres.
Az ember eközben még összehívhat egy bizottságot annak megvizsgálására, hogy valóban süllyed-e a hajó, és ha igen, milyen lehetőségeket teremt ez az új működési modell számára. Mire elkészül az összefoglaló, a patkány talán már a part közelében jár, nem azért, mert hősiesebb lenne, hanem mert kevésbé érdekli az intézményi méltóság.
Talán éppen ez sért bennünket benne.
A túlélés önmagában ugyanis nem különösebben nemes. Mi szeretjük erkölcsi tartalommal ellátni. Aki túlél, annak lehetőleg legyen hozzá története: bátorság, kitartás, értékek, áldozat, döntés, és ha lehet, néhány tanulság is.
A patkány túlélése ezzel szemben kellemetlenül praktikus. Ott marad, ahol lehet, továbbmegy, amikor kell, és megeszi, amit talál. Ha pedig egy civilizáció elég hulladékot hagy maga után, nem érzi szükségét annak, hogy ezt személyes sértésként értelmezze.
Az emberiség különösen nehezen viseli azokat a fajokat, amelyek túl jól hasznosítják a melléktermékeit. A galamb túl sok lett a tereinken, a sirály túl közel jön az ételünkhöz, a vaddisznó megjelenik a külvárosban, a patkány pedig bejut oda is, ahová szerintünk nem volna szabad. Úgy beszélünk róluk, mintha megsértették volna valamilyen régi megállapodás feltételeit, pedig az egyezményt mi írtuk, és aligha kérhetjük számon rajtuk, hogy nem olvasták el.
A patkány különösen rossz partner ebből a szempontból, mert nem tiszteli a társadalmi státuszt.
Nem érdekli, hogy egy épület luxusszálloda vagy olcsó raktár. Ha talál egy rést, a négyzetméterár nem különösebben befolyásolja. A márványburkolat sem hatja meg, a VIP-zónát nem ismeri el, a Michelin-csillag pedig számára legfeljebb arra utalhat, hogy valahol a közelben van egy konyha.
Van ebben valami kellemetlenül demokratikus.
Civilizációnk jelentős része ugyanis abból áll, hogy különbségeket építünk.
Tiszta és piszkos, értékes és értéktelen, előkelő és közönséges, bent és kint. Azok, akik megengedhetik maguknak, hogy ne lássák a hulladékot, és azok, akik éjszaka elszállítják.
A patkány mindezt egyetlen útvonallal képes összekötni.
Elindulhat egy elegáns étterem hátsó kijáratától, átfuthat egy drága tér alatt, végigmehet a csatornán, és hajnalra eljuthat oda, ahol a város mindazt tárolja, amit napközben nem szeretne magáról látni.
Nem ismeri a reprezentáció és a valóság közötti különbséget.
Mi viszont igen.
Talán túlságosan is.
A modern városok rengeteg energiát fordítanak arra, hogy bizonyos dolgok láthatatlanok maradjanak.
A szemét lehetőleg ne legyen az utcán. A szennyvíz ne legyen a nappaliban. A hajléktalanság ne essen egybe a turisztikai útvonallal. A szegénység ne rontsa az ingatlanárakat. A munkát pedig, amelytől a város reggelre újra tisztának látszik, lehetőleg valaki akkor végezze el, amikor a többiek alszanak.
A civilizáció egyik fontos esztétikai teljesítménye, hogy a következményeket rendszerint máshová helyezi.
A patkány viszont szeret ott élni, ahová a következményeket tettük.
Talán ezért néz ki mindig úgy, mintha valami kellemetlen hírt hozna rólunk. Pedig többnyire csak a jelenlétével teszi láthatóvá azt, amit nappal sikerült a kép szélére tolni: hogy nincs olyan tiszta rendszer, amelynek ne volna hátsó ajtaja, nincs olyan elegáns fogyasztás, amely után ne maradna valami, és nincs olyan rend, amelynek fenntartása ne termelne egy kevés rendetlenséget valahol máshol.
A patkány ebben az értelemben nem a civilizáció ellentéte.
Sokkal inkább annak egyik kísérőjelensége: ott jelenik meg, ahol az általunk kialakított rend és az általa termelt maradék találkozik.
És persze irtjuk.
Csapdával, méreggel, fallal, fertőtlenítéssel és minden egyéb eszközzel, amelyet egy olyan faj kifejlesztett, amely joggal tekinti magát technológiailag fejlettnek.
A patkány pedig idővel megtanulja, hol van a csapda. Még az üldözésünkhöz is alkalmazkodik, amit mi rezisztenciának, fertőzésveszélynek vagy kártevőproblémának nevezünk. Ha ugyanezt mi tesszük egy gazdasági válság, háború vagy társadalmi összeomlás után, rendszerint emelkedettebb szavakat választunk hozzá, és időnként még emlékmű is készül belőle.
A patkány mindebből nem kér semmit.
Nem igényel rehabilitációt, nem várja, hogy igazságot szolgáltassunk neki a kultúrtörténetben, és valószínűleg az sem zavarja különösebben, mit gondolunk róla. Emberi szemmel nézve talán ez az egyik legszokatlanabb tulajdonsága.
Mi közben egyre több energiát fordítunk arra, hogy megmutassuk egymásnak, kik vagyunk, mit képviselünk, milyen értékeket vallunk, mit fogyasztunk, miben hiszünk, és melyik oldalán állunk annak a vitának, amely tegnap még nem létezett.
A patkány mindebből keveset ért.
Nem pozicionálja magát társadalmi értelemben; egyszerűen olyan helyet keres, ahol van esélye életben maradni, lehetőleg némi ennivaló közelében. Ez talán nem különösebben nemes, de legalább világos.
És amikor legközelebb egy patkány átszalad valahol a város éjszakai járdáján, valószínűleg ugyanazzal az ösztönös undorral nézünk majd utána, mint eddig.
Ő eltűnik egy résben, mi pedig folytatjuk az utunkat a tiszta, kivilágított utcán, a bezárt éttermek, megtelt kukák, föld alatti csatornák és mindazok fölött, amit nappal sikerült elrejtenünk önmagunk elől.
A patkány majd odalent folytatja.
Nem azért, hogy ítéletet mondjon rólunk, és nem is azért, hogy bármit számon kérjen.
Egyszerűen használja azt a világot, amelyet talált.
És talán éppen ezért olyan nehéz szeretni.
Mert időnként túlságosan jól látszik rajta, milyen világot talált.