Tegnap több mint két órába telt átjutnom Pestről Budára.
Nem indultam különösebben messzire. Nem kellett országhatárt átlépnem, kompot foglalnom vagy útlevelet mutatnom. A Duna sem lett szélesebb, a hidak is nagyjából ott álltak, ahol előző nap hagytuk őket. Mégis volt egy pillanat, valahol a második óra közelében, amikor Buda már inkább földrajzi fogalomnak tűnt, mint elérhető úti célnak.
Ma kénytelen voltam megismételni ezt az anabázist.
Ugyanabba az irányba, ugyanazon a folyón át, nagyjából ugyanazzal a szerény céllal: szerettem volna eljutni oda, ahová egy normálisan működő városban az ember egyszerűen elindul.
A második napon már kevésbé kerestem magyarázatot.
Tegnap még azt gondoltam, biztosan történt valami. Baleset. Útjavítás. Vízcsőtörés. Delegáció. Bármi, ami indokolhatja, hogy egy város, amelyet elvileg arra terveztek, hogy emberek mozogjanak benne, hirtelen ennyire határozottan ellenezni kezdje ezt a tevékenységet.
Ma már tudtam, hogy nem történt semmi rendkívüli.
Éppen ünnepre készülünk.
És valahol a második nap környékén kezdtem megérteni, hogy talán maga ez a készülődés a rendkívüli esemény.
A rakpartok egy része lezárva, a hidakon sávok tűnnek el, terelések jelennek meg, kordonokat építenek, technika érkezik, színpadok nőnek ki a városból. Mindez természetesen azért, hogy néhány nappal később méltó módon emlékezzünk valamire, ami fontos nekünk.
Közben a város lakói megpróbálják folytatni azt a sok apró, kevésbé ünnepélyes tevékenységet, amelyből egy város hétköznapi élete áll. Dolgozni mennek, gyerekért indulnak, orvoshoz igyekeznek, árut visznek, találkozóra sietnek, vagy egyszerűen csak szeretnének átjutni egyik helyről a másikra.
Az ilyesmi ünnepi időszakban könnyen túlzott egyéni igénynek tűnhet.
Két óra egy autóban mindenesetre elegendő idő arra, hogy az ember gondolkodni kezdjen.
Én például azon gondolkodtam, milyen különös a viszonyunk az ünnepekhez.
Nem magával az ünnepléssel van baj. Talán éppen ellenkezőleg. Szükségünk van napokra, amelyek nem teljesen olyanok, mint a többi. Dátumokra, amelyekhez történetek kapcsolódnak. Közös emlékekre, szertartásokra, arra az érzésre, hogy legalább néha ugyanarra gondolunk.
A probléma inkább akkor kezdődik, amikor valaki megkérdezi, hogyan lehetne mindezt kellően nagyszabásúvá tenni.
Onnantól az egyszerűség gyanússá válik.
Egy koncert túl kevésnek látszik. Egy beszéd önmagában aligha bizonyít bármit. Néhány zászló, egy tér, emberek, akik találkoznak, beszélgetnek és aztán hazamennek – mindez valahogy nem tűnik elegendően történelminek.
A jelentőséget láthatóvá kell tenni, a láthatóság pedig rendszerint helyet igényel: utakat, tereket, hidakat, rakpartokat.
Egy idő után az ünnep súlya már szinte mérhető abban, hogy hány embernek kell miatta kerülőt tennie.
Nem hiszem, hogy ez különösebben magyar jelenség volna. Az ostobaság egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága, hogy meglehetősen demokratikusan oszlik el a világban.
London, Párizs, Róma vagy New York is pontosan tudja, hogyan kell egy nagy esemény kedvéért átmenetileg bonyolultabbá tenni azok életét, akik történetesen ott laknak.
Más zászlók vannak, más indulók, más nemzeti történetek. A forgalom viszont feltűnően hasonló.
Talán ez az egyik ritka terület, ahol az emberiség már elérte a valódi nemzetközi együttműködést.
A nemzeti ünnepek arról szólnak, hogy kik vagyunk mi, és miben különbözünk másoktól. Mégis gyakran ugyanazzal a koreográfiával ünnepeljük őket: kordonokkal, lezárásokkal, hangtechnikával, rendőri biztosítással és valamilyen nagyszabású látvánnyal, amelynek néhány órára vagy néhány napra elsőbbsége lesz a város normális működésével szemben.
Nem feltétlenül azért, mert valaki rosszat akar.
Talán éppen ez az érdekes.
A szervező szervez, a technikus épít, a rendőr biztosít, a politikus beszél, a közönség pedig látványt vár, miközben a város lassan alkalmazkodik mindehhez.
Az ilyen rendszerekben ritkán van egyetlen ember, aki kifejezetten azt mondaná: tegyük egy kicsit nehezebbé néhány százezer ember életét. Erre nincs is szükség. Elég, ha minden részfeladat önmagában ésszerűnek tűnik.
Talán ezért jutott eszembe a költség kérdése is.
Az ünnepségeknek van hivatalos ára. Ezt előbb-utóbb valaki kiszámolja. Színpad, technika, biztonság, műsor, személyzet, logisztika. A végén megjelenik egy összeg, amelyről aztán lehet vitatkozni.
Van azonban egy másik számla, amely sokkal nehezebben látható.
Az én két órám például nincs rajta.
Ahogy nincs rajta annak az embernek az ideje sem, aki mögöttem ült a másik autóban, a taxis kerülője, a később érkező futár, az eltolódó találkozó, a buszon várakozó utas, a fölöslegesen járó motor vagy az a munka, amely aznap valamivel lassabban történt meg.
Nem tudom, mennyibe kerül mindez.
Talán senki sem tudja pontosan.
De miközben ott ültem az autóban, arra gondoltam, milyen különös, hogy az emberi idővel mennyire könnyű gazdálkodni, ha nem a sajátunkról van szó.
Nincs hozzá külön költségvetési sor vagy közbeszerzés; egyszerűen eltűnik valahol a rendszerben.
Az ember pedig hozzájárul az ünnephez anélkül, hogy erről külön döntést hozott volna.
Aztán természetesen elérkezik majd a csúcspont.
Az ilyen ünnepeknek kell valamiféle pillanat, amikor mindenki ugyanabba az irányba néz. Lehetőleg felfelé.
Erre találtuk fel a tűzijátékot.
Mindig érdekelt, miért szeretjük ennyire.
Van benne valami egészen ősi. A sötét ég önmagában talán túlságosan nyugodt, ezért időnként szükségét érezzük annak, hogy fényt és zajt küldjünk bele. Néhány másodpercre megváltoztatjuk az eget, aztán minden eltűnik, és marad a füst.
Talán éppen ez a vonzereje.
Nem tart elég sokáig ahhoz, hogy hétköznapivá váljon.
Az idei budapesti tűzijáték nagyjából tíz percig tart.
Amikor ezt olvastam, önkéntelenül visszagondoltam az autóban töltött két órára, a napok óta tartó előkészületekre, a lezárásokra, a technikára, az egész hatalmas szervezetre, amely lassan a helyére kerül azért, hogy egy bizonyos pillanatban az emberek felnézhessenek.
Tíz perc furcsán rövid időnek tűnt ehhez képest.
Van benne valami nagyon emberi, sőt valami kissé önleleplező is: a hosszú készülődés, a nagy felhajtás, a rövid, intenzív csúcspont, majd a füst és az a zavart csend, amelyben mindenki eldönti, elég jelentős volt-e az élmény.
Két óra egy helyben állás után az ember gondolatai sajnos nem mindig maradnak ünnepélyes keretek között.
A tűzijáték ugyanakkor különösen érdekes jelenség abban a korban, amelyben egész évben azt tanuljuk, hogyan kell felelősebben élni: kevesebbet fogyasztani és pazarolni, kevesebb fölösleges energiát használni, figyelni a kibocsátásra, a levegőre, az állatokra, a szárazságra, a hőségre.
Ezek mind komoly kérdések, és az év nagy részében úgy is beszélünk róluk.
Aztán jön egy ünnep, és néhány percre külön megállapodást kötünk önmagunkkal.
Most más szabályok érvényesek.
Talán minden ünnepnek van valami ilyen ősi felmentő funkciója. A hétköznapok rendjét időnként felfüggesztjük, hogy érezzük: nem csak a hétköznapokból áll az élet.
Ezzel önmagában nincs semmi baj.
Csak néha nehéz eldönteni, hol ér véget az ünnep, és hol kezdődik a látvány kedvéért előállított mértéktelenség.
Könnyű volna ezért kizárólag a politikát hibáztatni.
De az talán túl kényelmes magyarázat lenne.
A hatalom szereti a nagy gesztusokat, mert jól fényképezhetők. A szervezők szeretik a nagyszabású eseményeket, mert ezekhez szervezet kell. A média szereti a látványt, mert azt könnyű közvetíteni. Mi pedig szeretjük, ha történik valami, ami egy estére valamivel nagyobbnak látszik nálunk.
Ebben mindenki talál magának valamit.
Talán ezért olyan nehéz megkérdezni, hogy szükség van-e valóban ekkora felhajtásra.
Az egyszerűség ugyanis rosszul bizonyít. Egy visszafogott ünnep után könnyű volna azt kérdezni, ennyi volt? A nagy látvány legalább nem hagy kétséget afelől, hogy történt valami.
Az ember felnéz. Fény jelenik meg, eltűnik, majd jön a következő. Körülötte mások telefonokat tartanak a magasba, hogy rögzítsék azt, amit közben részben a telefonjuk képernyőjén keresztül néznek.
Valahol egy kutya elbújik, valaki más később ér haza, a város pedig néhány percre valóban nagyon szép lesz.
Aztán eljön a következő reggel.
Ezt a pillanatot mindig érdekesebbnek találtam.
A tömeg már nincs ott. A kordont bontják, a kábeleket feltekerik, az ideiglenes szerkezeteket elszállítják. Az utcaseprők összeszedik, ami az ünnepből kézzelfoghatóan megmaradt.
A Duna közben ugyanúgy folyik.
A hidak lassan visszakapják eredeti rendeltetésüket.
Az emberek ismét munkába mennek, bevásárolnak, gyerekért indulnak, késnek valahonnan, és néhány óra alatt a város visszavedlik hétköznapivá.
Talán ez természetes.
Talán az embernek időnként szüksége van arra, hogy megszakítsa a saját rendjét.
Csak miközben tegnap hosszú időn át néztem magam előtt ugyanazt az autót, és ma kénytelen voltam újra megtenni ugyanazt az utat, arra gondoltam, hogy különös módját választottuk annak, hogyan fejezzük ki, hogy valami fontos nekünk.
Hidakat építettünk, hogy átjussunk a folyón, utakat, hogy mozoghassunk, városokat, hogy együtt élhessünk bennük. Aztán időről időre mindezt részben félretesszük azért, hogy megünnepeljük önmagunkat.
Néhány nappal később minden lassan visszaáll a helyére.
A kordonok eltűnnek, a forgalom újra megindul, a rakpart megint egyszerűen rakpart lesz.
Az égen már nem látszik semmi abból, amiért néhány nappal korábban ennyi mindent átrendeztünk.
Talán valaki még visszanézi a telefonján.
Talán emlékszik arra, hogy szép volt.
A város pedig közben újra teszi azt, amire eredetileg építettük.
Működik.
Ezt csak ritkábban ünnepeljük.