Vannak történelmi pillanatok, amikor a civilizáció hirtelen nagyon komolyan veszi az erkölcsöt.
Aztán kiderül, hogy az erkölcs természetesen fontos.
Csak nem annyira, mint a rakétatudomány.
1944szeptember 8-án az első V–2, amely Londont eltalálta, becsapódott Chiswickben. Három ember meghalt. A rakéta gyors volt, korszerű volt, mérnökileg lenyűgöző volt, és emberileg pontosan az a fajta vívmány, amelynél az emberi ész nagyszerűségéről szóló mondatot rendszerint félbeszakítja a robbanás.
Pontosan tizenhat évvel később, 1960. szeptember 8-án Dwight D. Eisenhower felavatta a Marshall Space Flight Centert.
Az intézmény első igazgatója Wernher von Braun volt.
A történelem néha nem ír.
Csak aláhúz.
Ugyanaz az ember. Ugyanaz a rendkívüli technikai képesség. Ugyanannak a rakétatudománynak a továbbfejlesztett öröksége, amely néhány évvel korábban még Európa fölött zuhant lefelé, most már az ég felé nézett.
A zászló más lett.
A technika alkalmazkodott.
Wernher von Braun zsenialitását kár volna kisebbíteni. Nemcsak történelmileg volna hamis, hanem erkölcsileg is túlságosan kényelmes. Sokkal egyszerűbb volna, ha közepes mérnök lett volna rossz jellemmel. Akkor szépen el lehetne helyezni valamelyik megfelelő fiókban, ráírni, hogy „náci”, becsukni, és az ember estére megint elégedett lehetne saját erkölcsi rendjével.
Csakhogy von Braun valóban kivételes volt.
A V–2 technikai áttörés volt. A Saturn-program pedig később az emberiség egyik legnagyobb mérnöki teljesítményéhez vezetett. A Hold nem PR-trükk volt. A Saturn V nem propaganda-kartonból készült. Az ember tényleg eljutott oda, ahová évezredeken át csak felnézett.
Nehéz úgy felnézni arra a rakétára, hogy ne érezzünk csodálatot.
Ugyanilyen nehéz úgy felnézni rá, hogy közben tudjuk, honnan vezetett oda az út.
Ez a kellemetlenség a történet lényege.
Von Braun náci párttag volt. SS-tiszt lett. A V–2-program gyártása pedig koncentrációs tábori kényszermunkához kötődött. A föld alatti üzemekben emberek pusztultak el olyan fegyverek készítése közben, amelyek aztán máshol öltek tovább.
A rakéta mindkét végén voltak halottak.
Aztán eljött 1945, és Európa romjai között megkezdődött a nagy erkölcsi elszámolás.
Jogosan.
A világ kimondta, hogy vannak bűnök, amelyekre nem lehet egyszerűen azt mondani: ilyen volt a korszak. Nürnbergben ítéletek születtek. A civilizáció megpróbálta újrarajzolni azt a vonalat, amelyen túl az engedelmesség már nem mentség, a parancs nem feloldozás, az államérdek nem erkölcsi varázsszó.
Csakhogy a győztesek nemcsak táborokat, romokat és iratokat találtak Németországban.
Találtak mérnököket is.
A háború még alig ért véget, amikor a romok között máris megkezdődött a következő korszak munkaerő-felvétele. Az amerikaiak és a szovjetek nem ugyanazt gondolták a világról, de abban gyorsan egyetértettek, hogy egy rakétamérnököt kár volna pusztán a múltja alapján megítélni.
Különösen, ha jó rakétamérnök.
Von Braun és munkatársai ebben az új helyzetben nem egyszerűen foglyok voltak. Nem is egészen vádlottak. Inkább olyan hadizsákmánnyá váltak, amely beszélt, számolt, tervrajzot olvasott, és szükség esetén új fegyvert is tudott tervezni.
A győztesek először hazavitték a német rakétákat.
Aztán rájöttek, hogy érdemes hazavinni azokat is, akik tudják, hogyan kell újakat építeni.
Mert ugyanebben az időben egy másik kérdés is sürgetővé vált:
Ki tud rakétát építeni?
Az egyik épületben a múltat ítélték el.
A másikban állásinterjúztatták.
És itt válik igazán kellemetlenné a történet.
Nem önmagában az a botrány, hogy a háború után nem mindenkit ítéltek életfogytig tartó használhatatlanságra. Egy civilizáció, amely hisz a felelősségben, elvileg hihet a jóvátételben és az újrakezdésben is.
Csakhogy a második esélyhez rendszerint tartozik valami.
Számvetés. Beismerés. Megbánás. Annak kimondása, hogy mi történt, kivel történt, és kinek az árán kezdődhet most új élet.
A stratégiai hasznosításhoz ilyesmi nem feltétlenül szükséges.
Ahhoz elegendő a szakértelem, egy biztonsági átvilágítás és néhány megfelelően átfogalmazott életrajzi bekezdés.
Az egyik erkölcsi folyamat.
A másik személyzeti döntés.
A kettőt pedig olyan elegánsan lehet egymásra csúsztatni, ahogyan csak az államérdek és az utólagos emlékezet képes rá.
Nem mindenkit találtak ugyanis egyformán megbocsáthatónak.
A korszak különös kegyelmi rendszere nemcsak azt kérdezte, ki mennyire volt bűnös. Azt is megkérdezte, ki mennyit ér még.
Aki tudott valamit, amire a következő háborúhoz, rakétához, repülőgéphez, hírszerzéshez vagy fegyverprogramhoz szükség lehetett, annak a múltja hirtelen bonyolultabbá vált. Megjelentek az árnyalatok. A körülmények. A szakmai érték. A stratégiai szükségszerűség.
Aki viszont nem hozott magával használható képleteket, tervrajzokat, kódokat vagy neveket, annak az életrajza gyakran egyszerűbb maradt.
Nem feltétlenül a kevésbé bűnös kapott új életet.
Hanem az, akinek a tudása a következő korszakban is működőképes volt.
Előbb azt kérdezték:
Mit tud?
És csak utána:
Mit tett?
Ha az első válasz kellően érdekes volt, a második kérdés rendszerint halkabban hangzott.
Ez nem amerikai különlegesség.
Ez nagyhatalmi ösztön.
Az amerikaiak vitték a maguk német szakembereit. A szovjetek a magukét. Más országok is igyekeztek megszerezni mindazt, ami használható volt a német tudományból és technikából. A győztesek politikai rendszere, ideológiája és önképe különbözött, de a használhatóság nyelvét mindannyian folyékonyan beszélték.
A náci múltból lehetett kellemetlen életrajzi részlet. Az SS-tagságból biztonsági probléma, amelyet megfelelő helyen kezelni lehetett. A kényszermunkából történelmi háttér. A vérből pedig olyasmi, amiről az ünnepi beszédben már nem feltétlenül kellett részletesen megemlékezni.
A technika irányt váltott.
Az erkölcs inkább munkaadót.
A hatalomnak ugyanis van egy figyelemre méltó tulajdonsága: ugyanazt az embert képes egyik évben erkölcsi veszélynek, a másikban stratégiai erőforrásnak tekinteni, és közben mindkét alkalommal teljesen komoly arcot vágni.
Ebben pedig semmi igazán történelmi nincs.
Ezt ma is csináljuk.
Csak modernebb névjegykártyákkal.
A kompromittált hírszerzőből értékes informátor lesz. A diktátorból, akiről tegnap még emberi jogi jelentés készült, holnap „nélkülözhetetlen regionális partner”, ha éppen nála van a megfelelő kikötő, földgázvezeték vagy katonai bázis kulcsa.
Még a szókincs is ugyanazt a csodálatos átalakulást végzi el.
Tegnap: elfogadhatatlan.
Ma: problémás.
Holnap: pragmatikusan kezelendő.
Jövő héten: stratégiai jelentőségű.
A történelem egyik legbiztosabb jele annak, hogy valaki hamarosan erkölcsileg rehabilitálhatóvá válik, ha kiderül róla, hogy van valami a kezében, amire szükségünk van.
Olaj.
Ritkaföldfém.
Hírszerzési információ.
Vagy egyszerűen egy telefonszám, amelyet rajta kívül senki sem mer felhívni.
Ilyenkor a morál nem szűnik meg.
Csak tárgyalási pozícióvá válik.
A mai világ szereti azt hinni, hogy ebben fejlettebb lett. Vannak compliance-rendszereink. Etikai kódexeink. Szankciós listáink. Átvilágításaink. ESG-jelentéseink. Vállalati értékeink, gondosan választott betűtípussal.
Mindez nagyon megnyugtató.
Egészen addig, amíg valami fontos nem kerül veszélybe.
Ilyenkor az elvek hirtelen találkoznak az ellátási lánccal.
Az ellátási lánc pedig többnyire jobban felkészült a tárgyalásra.
Az erkölcs ritkán tűnik el teljesen. Többnyire megmarad a sajtóközleményben. A döntési szobában viszont helyet kell hagynia a realitásnak.
A „realitás” csodálatos szó. Elég hideg ahhoz, hogy ne látszódjon rajta a képmutatás, és elég komoly ahhoz, hogy a gyávaság felelősségteljesnek tűnjön.
Általában akkor kerül elő, amikor valaki azt szeretné mondani:
Tudjuk, hogy kellemetlen, de szükségünk van rá.
Csak ezt így nem illik kimondani.
Azt mondjuk helyette: nem engedhetjük meg magunknak az erkölcsi luxust.
Az „erkölcsi luxus” különösen szép kifejezés.
Többnyire azt jelenti, hogy valaki más fizeti meg annak az árát, hogy mi lemondunk róla.
Ezért Wernher von Braun története nem fekete-fehér.
Nem is kell annak lennie.
Nem szükséges elvenni tőle a zsenialitását ahhoz, hogy lássuk a múltját. És nem kell letagadni a Hold-program nagyságát azért, hogy észrevegyük a föld alatti alagutakat is.
Talán éppen ez volna az érett emlékezet.
Felnézni a Saturn V-re.
Aztán lefelé nézni.
A gyártócsarnokba. A fogolyra. A holttestre. Londonra.
És kibírni, hogy mindez ugyanabba a történetbe tartozik.
1944-ben a rakéta rémület volt.
1960-ban avatási beszéd.
Néhány évvel később ugyanennek a tudásnak már holdprogramja, költségvetése és ünnepi emblémája volt.
Mert a törtélemben nem minden múlt megbocsátható.
Csak az, amelyikhez használati utasítás is tartozik.