A szenzáció mestere, aki még hitt a hírekben… Joseph Pulitzer 115 éve, 1911. október 29-én halt meg egy jachton. Illő befejezés egy embernek, aki megtanította Amerikát arra, hogy a híreknek nemcsak súlyuk, hanem eladási áruk is van. Lapjai versenyeztek az olvasókért, és Pulitzer hamar felismerte az emberi természet egyik kevésbé ünnepélyes vonását: a botrány mindig gyorsabban fogy, mint a józan magyarázat. A közönség pedig készségesen bizonyította, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Néha egy gondosan tálalt felháborodás is megteszi. Ma már a mesterség sokat fejlődött. Reggel kinyitom a telefonomat, és megtudom, hogy „mindenkit sokkolt” valami, amiről később kiderül, hogy senkit sem érint. Egy híresség megszólalt. Egy másik hallgat. A harmadik olyasmit viselt, amit „mutatunk” — feltéve, hogy előbb végignézem a reklámokat. A hír lassan elveszítette azt a régi, kissé maradi tulajdonságát, hogy történnie is kelljen valaminek. Elég a sejtetés, három felkiáltójel és egy cím, amelyből a lényeg gondosan hiányzik. Pulitzer ebben nem volt ártatlan. Csakhogy pénzt hagyott arra is, hogy a valódi újságírást később díjazzák. Mintha a cirkusz tulajdonosa életműve végén ösztöndíjat alapított volna a csendes gondolkodóknak. A Pulitzer-díj ma is létezik. A szenzáció pedig mindenütt jelen van. Az előbbit évente osztják ki. Az utóbbit másodpercenként.