Az ingyenpénznek nincs társadalmi osztálya…

1967.augusztus 24-én Abbie Hoffman néhány társával felment a New York-i tőzsde látogatói galériájára. Odalent ment a kereskedés: telefonok, kiáltások, számok, kézmozdulatok, az a sajátos koreográfia, amelyben egy kívülálló számára mindenki egyszerre látszik rendkívül elfoglaltnak és enyhén idegesnek, miközben természetesen nagyon komoly dolgok történnek.

Náluk egydolláros bankjegyek voltak.

Nem vagyon. Inkább olyan összeg, amely a Wall Street napi elszámolásaiban aligha számított volna említésre méltónak.

Aztán ledobták őket.

A bankjegyek lefelé kezdtek lebegni a galériáról. A papír nem zuhan rendesen; fordul egyet a levegőben, aztán még egyet, mintha volna ideje kivárni, mi történik alatta. Némelyik hamarabb földet ért, mások még egy pillanatig a fejek fölött lebegtek. Néhány másodpercig az egész inkább tűnhetett abszurd tréfának, mint politikai akciónak.

Lent először nézték.

Ez a rövid pillanat talán érdekesebb, mint maga a kapkodás. Még semmi sem dőlt el. A pénz ott van, de a helyzetnek nincs szabálya. Valaki talán nevetett, más bosszankodott, megint más azonnal értette, hogy provokációról van szó. Akadt, akinek egyszerűen csak az tűnt fel, hogy valódi pénz hullik a fejére.

Aztán valaki lehajolt.

Nem tudjuk, miért. Lehetett benne kapzsiság, játékosság, meglepetés vagy reflex, de akár csak az a hétköznapi gondolat is, hogy ha már ott fekszik a pénz, miért maradjon a földön. Az ember ritkán elemzi különösebben a saját motivációit, mielőtt felszed valamit, amit egyszerűen elvehet.

A mozdulatot azonban mások is meglátják.

És ettől a földön fekvő dollár már nem egészen ugyanaz a dollár. Most már valaki meg fogja szerezni, valaki pedig nem. Ami az imént még jelentéktelen volt, hirtelen döntést kíván.

Talán az első ember még valóban csak tréfának fogta fel. A második már egy olyan helyzetbe lépett bele, amelyet valaki előtte megteremtett. A harmadik pedig már azt látta, hogy mások lehajolnak. Néhány másodperc alatt természetessé válhat az, amit az ember egyedül még furcsának érzett volna. A mozdulat társas viselkedéssé válik.

Itt kezdődik valami, ami sokkal régebbi Wall Streetnél, a kapitalizmusnál vagy bármely gazdasági rendszer tankönyvénél. Az ember különös kapcsolatban áll azzal, amit birtokolhat, de még különösebb kapcsolatban azzal, amit valaki más is szeretne megszerezni.

Egy tárgy, amelyet senki sem akar, többnyire érdektelen. Ha azonban valaki nyúl érte, átértékelődik. Talán mégsem volna bölcs dolog ott hagyni. Talán nekünk is jól jönne. Talán csak kellemetlen lenne nézni, ahogy a másik viszi el.

Az érték és a birtoklás vágya között mindig volt egy kis rés, amelyben az emberi természet meglepően otthonosan mozog.

Innen a könyök sincs feltétlenül messze.

Nem mindig fizikai értelemben. A civilizáció sokat fejlődött a könyök használatában. Megtanultuk mosollyal, protokollal, szerződéssel, kapcsolatokkal, egy soron kívüli telefonhívással vagy egy megfelelő pillanatban elejtett mondattal ugyanazt a mozdulatot elvégezni. A kulturált viselkedés nem szüntette meg a kapzsiságot. Inkább megtanította jól viselkedni.

Ezért túl könnyű volna a Wall Street-i brókereken nevetni.

Persze a jelenet önmagában is majdnem bohózatszerű. Olyan emberek hajolnak le egydollárosokért, akiknek a napi munkája ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb összegekről szól. A pénz templomában néhány pillanatra eltűnt az absztrakció, és csak egy nagyon egyszerű helyzet maradt: előttem hever valami, aminek értéke van, és nem biztos, hogy nekem jut.

Ha innen csak annyit viszünk magunkkal, hogy lám, ilyen kapzsik a brókerek, Hoffman tréfájából kényelmes erkölcsi mese lesz. Olyan történet, amelyben mások viselkedése szolgáltat bizonyítékot saját tisztességünkre, és ez mindig kellemes műfaj.

Pedig az ingyen megszerezhető dolognak valóban nincs társadalmi osztálya.

A szegény lehajolhat érte, mert szüksége van rá. Egy dollár neki ténylegesen jelenthet valamit. A gazdagnak talán nincs rá szüksége, de ebből még nem következik, hogy ott is hagyja. A szükségnek és a vágynak soha nem ugyanott volt a határa. Az egyik többnyire tudja, mikor elég. A másik sokkal rosszabbul viseli a határokat.

Elég megfigyelni az embereket egy ingyenes osztogatásnál, két autóst egyetlen parkolóhely körül vagy egy családot, amikor szóba kerül az örökség. A tárgy értéke természetesen különböző. A mozdulat azonban gyakran meglepően hasonló. Valami megszerezhető, valaki más is szeretné, és ettől a kérdés már nem pusztán az, hogy szükségünk van-e rá.

Hanem hogy kié lesz.

Ilyenkor a társadalmi különbségek is veszítenek valamennyit az eleganciájukból. Nem tűnnek el. A gazdag továbbra is gazdag, a szegény továbbra is szegény. Csak néhány másodpercre ugyanannak az emberi reflexnek két különböző helyzetű szereplőivé válnak.

És közben ott van a tömeg.

Egyedül talán még otthagynánk azt a dollárt. De ha valaki más lehajol érte, a helyzet észrevétlenül megváltozik. A másik ember mozdulata valami különös engedélyt ad. Amit egyedül esetleg nevetségesnek vagy méltatlannak éreztünk volna, az már természetesebbnek látszik, ha mások is ugyanezt teszik.

A tömeg nem feltétlenül tesz rosszabbá bennünket. Sokszor csak leveszi rólunk azt a kellemetlen érzést, hogy egyedül mi viselkedünk így. Az első ember még talán tudja, hogy lehajolt. A tizedik már inkább azt érzi, hogy ez történik.

És ilyenkor az emberi méltóság sem feltétlenül tűnik el. Ennél sokkal hétköznapibb dolog történik. Egy pillanatra háttérbe kerül, mert valami más fontosabbnak látszik. Aztán felállunk, leporoljuk a nadrágot, megigazítjuk a zakót, és folytatjuk azt, amit előtte csináltunk.

Nem leszünk más emberek attól, hogy lehajolunk egy dollárért. Talán csak néhány másodpercre jobban látszik valami abból, ami egyébként békésen megfér a jó modor, a társadalmi szerep és az önmagunkról alkotott kedvező kép mögött.

Hoffman gerillaakciója ezért működött olyan jól. Nem bonyolult politikai tézist magyarázott el, hanem egyszerű helyzetet rendezett meg. A pénz közepébe pénzt dobott, majd hagyta, hogy az emberek eldöntsék, mit kezdenek vele.

A látogatói galériára később üvegfal került.

Ésszerű intézkedés volt. Többé legalább nem lehetett ilyen könnyen pénzt szórni a kereskedők közé.

Az ember odalent azonban változatlanul ott maradt.

Néha felnéz. Néha lehajol.

Többnyire látja, mi fekszik előtte.

Azt már valamivel ritkábban, mitől lett hirtelen olyan fontos.