„A demokrácia elmélete szerint az egyszerű emberek tudják, mit akarnak — és meg is kapják, keményen.”
— H. L. Mencken
Van valami egészen megható abban, ahogy választások előtt hirtelen megtelnek a polcok.
A közélet ilyenkor elveszíti minden fennkölt jellegét, és átváltozik valami egészen ismerőssé: egy jól kivilágított szupermarketté, ahol az erkölcs a polcrendezés része, az ígéret pedig akciós matrica.
A hangosbemondóban újra és újra bemondják, hogy most érdemes vásárolni. A készlet véges. A lehetőség történelmi. Az ajánlat természetesen csak korlátozott ideig érvényes.
A vásárló — aki máskor még állampolgárnak képzeli magát — bevásárlókosarat tol maga előtt. Kissé gyanakodva, de nem annyira, hogy hazamenjen.
A polcokon pedig ott sorakoznak a termékek.
Politikusok.
Új csomagolásban, gondosan megválasztott színekkel. Mindegyiken ott a matrica: „bio”, „hazai”, „adalékmentes”, „népbarát receptúra”, „családbarát ízvilág”, „prémium minőség”.
Némelyiken több matrica van, mint termék.
Valahol a sarokban pedig mindig ott marad az a régi, megnyugtató ígéret:
Most aztán tényleg értünk van.
Az apró betűs rész természetesen kevésbé feltűnő:
Tartalmazhat nyomokban populizmust, valóságtorzítást és időszakos erkölcsi mellékhatásokat.
Van köztük régi recept szerint készült, jól ismert márka, amelynek íze egyeseknek megszokott, másoknak gyomorforgató. A csomagolása azonban minden választásra megújul.
A termék lehet ugyanaz. A doboz persze nem.
Aztán jönnek az új kiadások.
„Teljesen új összetétel!”
„Régi hibák nélkül!”
„Tisztább, erősebb, hitelesebb!”
A régi összetevőket ilyenkor új sorrendben tüntetik fel a dobozon, hogy a vásárló legalább az első használatig korszerűnek érezhesse a terméket.
A választó áll a polc előtt.
Forgatja a dobozt. Olvassa a címkét. Már ismeri a betűtípust.
Emlékszik rá, hogy korábban is így kezdődött: egy ígérettel, egy akcióval, egy gondosan megkomponált történettel arról, hogy most végre más lesz.
Aztán valamikor a kampány után jelentkeztek az első tünetek: enyhe gyomorgörcs, fokozódó ingerültség, tartós bizalmatlanság, időnként hányinger a hírek láttán.
És mégis.
Valahogy mindig visszatér ide.
A remény ugyanis furcsa dolog. Nem politikai állásfoglalás. Inkább emésztőrendszeri reflex.
Talán most valóban javítottak a recepten.
Talán a „csökkentett felelősségtartalmú”, „megnövelt gondoskodási élményt nyújtó” változat ezúttal könnyebben emészthető lesz.
Talán most nem marad utóíze.
Az ember sok mindent képes elfelejteni. Különösen azt, amit négy éve már megbánt.
Közben megjelennek a limitált kiadások, a nemzeti különlegességek és a független gyártásból származó kézműves politikusok is. Kis tételben készülnek, nagy hangerővel.
Mindegyik azt állítja, hogy nem olyan, mint a többi.
Hogy benne nincs tartósítószer.
Hogy ő még hisz valamiben.
Hogy a csomagolása mögött kivételesen valóban tartalom van.
Ez rendszerint addig hihető, amíg rá nem kerül az árcédula.
A modern politikus egyébként nem feltétlenül hazudik a szó hagyományos értelmében. Mindössze a valóságtól némileg eltérő felhasználási javaslatot mellékel önmagához.
Ez ma már inkább kommunikációs kérdés.
Összetevői gondosan kiegyensúlyozottak: egy adag felháborodás, két adag ígéret, némi félelem, egy csipet identitás, kevés ellenségkép és annyi hazafias aroma, amennyi elfedi a szavatossági problémákat.
A túl sok valóság ronthatja a vásárlói élményt.
A következetesség pedig rosszul csomagolható.
A vásárló mindezt tudja.
Nem naiv.
Nem tudatlan.
Nem először jár itt.
Tudja, hogy az akció gyakran csak átcímkézés. Tudja, hogy a „–30% felelősség” végül rendszerint valaki más számláján jelenik meg. Tudja azt is, hogy a „most jobb lesz” a politikai piac egyik legmegbízhatóbb tartósítószere.
És mégis leveszi a terméket.
Talán azért, mert az üres kosár még nyugtalanítóbb.
Talán azért, mert választani kell.
Talán egyszerűen azért, mert négy év elég hosszú idő ahhoz, hogy a rossz íz emléke valamivel halványabb legyen, mint az új csomagolás.
A pénztárnál rendszerint rövid a sor.
Egy mozdulat, egy döntés, egy kereszt a papíron, és a terméket máris levonták a közös számláról.
Nyugtát természetesen nem adnak.
A garancia feltételei pedig választási ciklusonként változnak.
A vevő hazaviszi a terméket, elhelyezi a saját életében, és vár.
Eleinte általában semmi különös nem történik.
Aztán lassan jelentkeznek a mellékhatások.
Egy kis infláció, enyhe intézményi sorvadás, fokozódó idegesség a közéletben, némi bizalomvesztés és az a fáradt erkölcsi émelygés, amelyet a híradók már rég nem tekintenek tünetnek, csak háttérzajnak.
A reklamációs pult természetesen évek múlva nyit.
Addig meg kell őrizni a csomagolást.
A diagnózis rendszerint egyszerű:
Politikai túladagolás. Ismételt expozíció. Krónikus reményhasználat.
A kezelési javaslat sem különösebben bonyolult: távolságtartás, figyelmes címkeolvasás, valamint a csomagolás alapján hozott döntések kerülése.
A javallat betartásáról nem állnak rendelkezésre megbízható adatok.
Aztán eltelik néhány év.
És a polcok újra megtelnek.
Friss csomagolás. Új logók. Új történetek.
Néha még a régi terméket is sikerül újdonságként kihelyezni. Megfelelő világítással sok minden lehetséges.
A vásárló pedig visszatér.
Kicsit fáradtabban. Kicsit szkeptikusabban.
De visszatér.
Mert a demokrácia — ebben a csendes, kissé kopott formájában — könnyen válik fogyasztói szokássá.
Minden csalódás után újracsomagolják.
Minden ciklusban újra kiteszik a polcra.
Mi pedig megint elolvassuk a címkét.
Mintha nem emlékeznénk az ízére.