„A modern ember sok emberrel tart kapcsolatot, de egyre kevesebb emberhez kapcsolódik.”
— Illúziók Nélkül
A modern ember társas lény.
Legalábbis ezt állítja magáról, miközben naponta többször ellenőrzi, hányan látták, hányan kedvelték, hányan követték, hányan jelölték vissza, és hányan tűntek el az életéből olyan udvariasan, hogy azt még ne kelljen külön feldolgozni.
A kapcsolataink száma szépen nő, miközben valódi közelségből mintha egyre kevesebb maradna. Valahogy úgy fogy, mint a türelem egy családi ebéden, ahol valaki kimondja, hogy „beszéljük meg őszintén”. Ilyenkor rendszerint mindenki hirtelen meglepően nagy érdeklődést kezd mutatni a krumplisaláta iránt.
Valamikor a barátság még viszonylag veszélyes műfaj volt. Az ember ismert valakit. Tényleg.
Látta rosszkedvűen, fáradtan, késve, sértődötten, kócosan, csalódottan, néha még igazat mondva is. Tudta, hogyan hallgat, amikor baj van, mikor kell felhívni a másikat, és mikor jobb békén hagyni. A barátságban volt idő, kényelmetlenség, emlékezet és sérülékenység. Meg az a különös emberi luxus, hogy valaki akkor is számított, amikor éppen semmit sem lehetett belőle hasznosítani.
Ma már ennél fejlettebb korban élünk.
Ma az embernek hálózata van.
A hálózat sokkal elegánsabb szó, mint a barátság. A barátság kissé régimódi, érzelmes, néha követelőző, és sajnos előfordulhat, hogy valaki vasárnap este is felhív. A hálózat ezzel szemben civilizáltabb. Nem sír. Nem kérdez rá, mi van veled valójában. Nem ül le melléd csendben, ha szétesel.
Ott van szépen számozva, profilképpel, beosztással, országgal, szakmai címmel, és türelmesen várja, hogy egyszer talán valamire jó legyen.
Mint egy kapcsolati szerszámosláda, csak itt néha a csavarhúzó is motivációs idézeteket posztol.
Ez a „valamire jó” talán fontosabb, mint elsőre látszik. A modern kapcsolat egyik kérdése ugyanis már nem feltétlenül az, hogy ki vagy nekem, hanem az is, hogy mire használható.
Ezt persze ritkán mondjuk ilyen nyersen. Azt mondjuk: kapcsolati tőke. Networking. Szakmai közeg. Láthatóság. Közösségépítés. Együttműködési lehetőség. Szavak, amelyek elegánsabbá teszik azt, amit korábban talán egyszerűen csak ismeretségnek hívtunk.
A közösségi hálózatok különösen szépen rendezték át a barátság fogalmát. Ma már „barát” lehet valaki, akit soha nem láttunk, akinek a hangját sem ismerjük, és akiről annyit tudunk, hogy valamikor 2018-ban feltöltött egy képet egy konferenciáról, ahol nagyon határozottan állt egy roll-up mellett.
És mégis ott van: barát, ismerős, követő, kapcsolat.
A rendszer a születésnapján emlékeztet rá, mi pedig három év hallgatás után odaírjuk: „Boldog szülinapot!” Egy tortaemoji, egy mosoly, egy digitális vállveregetés, és a kapcsolat újabb tizenkét hónapra karbantartva.
Az ember büszkén mondja: több ezer követőm van.
Ez kétségtelenül impozáns. Különösen akkor, amikor baj van, és a több ezer ember közül nagyjából három tudná megmondani, milyen kávét iszol, kettő sejtené, mikor hallgatsz veszélyesen, és talán egyetlenegy venné észre, hogy a vicceid mögött most valami nincs rendben.
De a szám jól néz ki.
A szám különben is kényelmes társ. Nem kérdez vissza, nem mondja, hogy „régen többet beszélgettünk”, és nem veszi észre, hogy már csak reagálunk egymásra, miközben lassan eltűnünk egymás életéből.
Az élő ember ennél bonyolultabb. Visszaír. Félreért. Emlékszik. Néha számon kér. Néha nem megfelelő időpontban lesz szomorú. Sőt, olykor éppen akkor szeretne beszélgetni, amikor mi tartalmat gyártunk arról, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok.
Ezt a helyzetet már nehezebb optimalizálni.
Van, aki úgy sorolja az ismerőseit, mint régen a családi ezüstöt. „Ismerem őt.” „Kapcsolatban vagyok vele.” „Jóban vagyunk.”
Ez utóbbi különösen gazdag mondat. Jelentheti azt, hogy két ember valóban közel áll egymáshoz. De azt is, hogy egyszer váltottak néhány udvarias üzenetet, az egyikük lájkolta a másik posztját, majd mindketten eltették a kapcsolatot arra az esetre, ha egyszer még szükség lenne rá.
A „jóban vagyunk” ilyenkor már nem annyira állapot, mint készenléti üzemmód. Ott pihen valahol a társas emlékezet fiókjában, mint egy régi garancialevél. Talán egyszer még kell.
Az emberi kapcsolat lassan infrastruktúrává válik.
A személyes találkozások sem feltétlenül járnak jobban. Ma már annak, aki velünk szemben ül egy asztalnál, nemcsak a figyelmünkért kell megdolgoznia. Versenyeznie kell mindenkivel, aki nincs ott.
Egy rezgés a telefonon, egy új üzenet, egy értesítés, valami hír a világ másik feléről — és a jelen lévő ember hirtelen ugyanabba a sorba kerül, mint több száz távol lévő. Csakhogy van egy hátránya: ő nem frissül három másodpercenként.
Ezt néha magamon is észreveszem. Elég egy rezgés az asztalon, és máris megjelenik az érzés, hogy talán valahol máshol fontosabb dolog történik. Többnyire nem történik. Csak egy újabb üzenet vagy hír, amely öt perc múlva már nem is érdekes. A velünk szemben ülő ember viszont közben befejezte a mondatát.
A figyelem furcsa módon éppen akkor vált ritka ajándékká, amikor technikailag szinte állandó kapcsolatban vagyunk egymással.
A lájk lett a társas érintés legolcsóbb változata. Nagyjából annyit mond: láttalak, de nem annyira, hogy ebből feltétlenül beszélgetés legyen.
És talán az érdekbarátság finom társadalmi koreográfiája mutatja meg a legjobban, hová jutottunk.
Ismerős az a pillanat, amikor valaki, akivel évek óta nem beszéltünk, hirtelen meleg hangon ír:
„Remélem, jól vagy.”
A mondat önmagában teljesen ártatlan. Mégis van az embernek egy halvány érzése, hogy valami hamarosan következik.
A „remélem, jól vagy” ugyanis néha nem érdeklődés, hanem előszoba. Udvarias váróterem a kérés előtt. Mint amikor a fogorvos előbb megkérdezi, milyen volt a nyaralás, és te már tudod, hogy ebből valószínűleg fúrás lesz.
A valódi mondat rendszerint valamivel később érkezik:
„Szükségem lenne valamire.”
Előtte gyorsan leporoljuk a közös emléket, megidézzük a régi időket, aztán finoman rátérünk arra, hogy kellene egy kontakt, egy ajánlás, egy név, egy e-mail vagy egy ajtó, amelyet valaki más nyisson ki.
Ilyenkor meglepő gyorsasággal újra felfedezzük egymást.
Az érdekbarátság azért különös műfaj, mert nem feltétlenül hazugság. Valamikor tényleg volt ott valami. Közös munka, vacsora, konferencia, régi beszélgetés, egy este, ahol talán még két ember is őszintén nevetett.
Csak idővel az emlék lassan átalakulhat eszközzé.
Nem kapcsolat marad, hanem kulcs, és az ember már nem azért veszi elő, mert hiányzik a másik, hanem mert valahol van egy zár.
Talán ez a modern kapcsolati kultúra egyik legfurcsább változása: már nemcsak embereket ismerünk, hanem lehetőségeket is tartunk melegen.
És mindezt tapintatosan tesszük. Nem azt írjuk: „eddig nem voltál különösebben fontos, de most eszembe jutottál, mert hasznos lehetsz.” Helyette azt mondjuk:
„De jó lenne egyszer találkozni.”
Jelentheti azt is, hogy tényleg jó lenne találkozni. De jelentheti azt is, hogy még nem kérek semmit, csak óvatosan életre keltem a kapcsolatot, mert talán hamarosan szükségem lesz rá.
A modern ember tehát valóban sok emberrel tart kapcsolatot.
Csak nem biztos, hogy ugyanennyi emberhez kapcsolódik.
Mert a valódi kapcsolódás lassú. Nincs hozzá statisztika, és nem lehet szépen kimutatni, hány százalékkal nőtt az őszinteség, mennyi volt az elérés a bizalomban, vagy milyen konverziós arányt hozott a figyelem.
A valódi kapcsolat nem skálázható, és nehezen optimalizálható. Időt kér, figyelmet, néha bocsánatot, néha hallgatást. Olykor pedig azt, hogy ne akarjunk semmit kapni a másiktól, csak egyszerűen ott legyünk.
Ez a modern világban már majdnem botrány.
Mert ahol minden kapcsolatból lehetőség lesz, ott a barátság lassan gyanússá válik.
Túl haszontalan.
Túl kiszámíthatatlan.
Túl kevéssé monetizálható.
Vagyis túl emberi.
És talán éppen ezért kezd ritka luxuscikké válni.
Hozzászólások
Hozzászólások betöltése…