A fair play az emberiség egyik legszebb ünnepi ruhája.
Ritkán hordjuk. Gyűrődik, meleg és rosszul áll rajtunk, ha közben nyerni szeretnénk.
Ünnepségeken, sportági konferenciákon, díjátadókon és gyermekek előtt természetesen elővesszük. Szépen kisimítjuk, megigazítjuk a gallérját, majd elmondjuk, hogy a sport lényege nem pusztán a győzelem, hanem az ellenfél tisztelete, a szabályok elfogadása és az a különös erkölcsi tartás, amelyről az ember már a mondat közepén érzi, hogy a döntő utolsó perceiben gond lesz vele.
Amíg nincs tét, a fair play könnyű műfaj.
Edzésen mindenki nemes. Barátságos mérkőzésen mindenki sportszerű. Jótékonysági tornán az ember még akkor is mosolyog, ha a másik oldalon egy ügyvezető igazgató mozog, aki harminc éve nem látott labdát vagy normálisan működő térdet, de egy sikeres mozdulatát úgy ünnepli, mintha a történelem végre igazságot szolgáltatott volna neki.
A játékos felsegíti az elesett ellenfelét. Kezet nyújt. Elnézést kér. A közönség tapsol, a kommentátor elérzékenyül, a szponzor elégedett. A gyerekek tanulnak valamit az emberi méltóságról. Felnőttként, egy fontosabb mérkőzés nyolcvanhetedik percében aztán kénytelenek lesznek némileg újraértelmezni a tanultakat.
A fair play ilyenkor gyönyörűen működik.
Főleg, ha senki sem veszít vele pontot.
Aztán megérkezik az eredmény. Az eredménynek van egy kellemetlen tulajdonsága: nem olvas erkölcsi kézikönyveket. Nem érdekli, ki beszélt szebben a sportszerűségről, és ki posztolt reggel motivációs idézetet arról, hogy a győzelemnél fontosabb az út. Ott áll, mint egy rossz modorú könyvelő, és közli: kettő-egy. Egy tizedmásodperc. Öt centiméter.
És abban a pillanatban a fair play hirtelen sokkal árnyaltabbá válik.
Az ember persze nem lesz sportszerűtlen. Ó, dehogy. Csupán elkezdi jobban érteni a helyzet összetettségét.
A szabálytalanság, ha mi követjük el, többnyire túlzott lendület. Versenyszellem. Taktikai keménység. Egy pillanatnyi rossz ütem, amely a játék természetéből fakad. Ha ugyanezt velünk szemben követik el, akkor már nem mozdulatot, hanem erkölcsi összeomlást látunk. A bíró vak, a rendszer korrupt, a kamera rossz szögből vette az esetet, az ellenfél alattomos, a szakértő pedig gyanúsan sokat mosolyog az adásban.
Mi természetesen a nappaliból látjuk pontosan.
Papucsban, pogácsával, kissé morzsás igazságérzettel.
A szurkolói igazságérzet az emberi természet egyik legfinomabb műszere. Csak sajnos mindig csapatszínű. Ugyanaz a mozdulat kétféle erkölcsi minősítést kap attól függően, ki hajtja végre. A mi játékosunk okosan használja a testét, az övék rombol. A miénk rutinosan esik, az övék színészkedik. A mi csapatunk kezeli az időt, az övék húzza. A mi edzőnk szenvedélyes, az övéknek valószínűleg sürgősen pihennie kellene.
A nyelv a sportban különösen jó formában van. Főleg akkor, amikor a lelkiismeret már nem bírja az iramot.
Ezt persze könnyű észrevenni mások szurkolóin. A saját elfogultságunk valamivel nehezebben felismerhető. A televízió előtt az ember meglepő gyorsasággal képes különbséget tenni két teljesen egyforma szabálytalanság között. Az egyiknél felháborodva követel büntetést, a másiknál hirtelen megérti, milyen fontos, hogy a játékvezető ne tördelje szét a mérkőzés ritmusát.
Magamon is észreveszem néha. Ha a visszajátszás nem azt mutatja, amit reméltem, nem az jut először eszembe, hogy talán tévedtem. Másik kameraállást szeretnék. Aztán egy lassítást. Végül felmerül bennem, hogy a technikának mégiscsak vannak korlátai — azok a korlátok, amelyeket az előző jelenetnél még határozottan tagadtam.
A sportszövetségek természetesen komolyan veszik a fair playt. Díjat is alapítottak neki. Az erkölcsi elvek közül kevés mondhatja el magáról, hogy saját serlege van, amelyet évente egyszer ünnepélyesen átadnak, majd gondosan elhelyeznek egy üvegszekrényben.
Képzeljünk el egy évzáró gálát. A díjat az a játékos kapja, aki egy mérkőzésen megállt, hogy felsegítse az elesett ellenfelét. Gyönyörű pillanat volt. Csapata akkor már négy-nullra vezetett, az ellenfélnek sem maradt különösebb reménye, és a gesztus kiválóan mutatott az évadot összefoglaló filmen. A szövetség elnöke meghatottan beszél a sport igazi értékeiről. A támogató képviselője mosolyog. Készül a közös fénykép.
Az ünnepség után valaki megkérdezi, miért nem jelölték azt a másik játékost, aki tavasszal a döntő utolsó percében maga szólt a bírónak, hogy a győztes gól előtt kézzel ért a labdához. A gólt érvénytelenítették, a csapata végül elveszítette a döntőt. A lelátón akkor nem mindenki értette meg az emberi méltóság jelentőségét.
Az elnök elismerően bólint. Emlékszik az esetre. A mérkőzés után személyesen gratulált a játékosnak; ma sem gondolja, hogy ezt rosszul tette. Másnap azonban telefonált a klub vezetője, később a főtámogató, és akadt néhány szurkoló is, aki kevésbé emelkedett hangnemben érdeklődött a becsületesség gyakorlati előnyeiről.
Az elnök nem vonja vissza az elismerését. Azt mondja, a sportszerűség fontos, de a csapat iránti felelősség sem hagyható figyelmen kívül. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt. Nem úgy tűnik, mintha hazudna. Talán valóban elhiszi, hogy a becsületesség és a győzelem között valahol húzódik egy mindenki számára elfogadható határ.
Valaki még megkérdezné, pontosan hol. De az elnököt már a következő fényképhez hívják. A fotós arra kéri, hogy lépjen kissé közelebb a fair play díjához. Az elnök készségesen megteszi.
A fair play mindenesetre kap néhány percet a reflektorfényben. A kezdőcsapatba azonban továbbra is nehezen fér be.
A sportnak van egy másik nagy erkölcsi tanítása is: állítólag megtanít veszíteni. Ezt a tananyagot a legtöbben igazoltan hiányozták.
A gyakorlatban inkább megtanít bonyolult magyarázatokat gyártani arra, miért nem veszítettünk igazán. Az ellenfél nem jobb volt, csak szerencsésebb. A pálya csúszott, a szél rossz irányból fújt, a labda furcsán pattant. Az időmérő rendszer feltehetően személyes ellenszenvet táplált irántunk. A sors pedig, ez az ősi, megbízhatatlan játékvezető, megint nem olvasta el a hazai szurkolói fórumot.
A vereség tehát ritkán vereség.
Inkább dokumentációs hiba. Esetleg adminisztratív félreértés, amelyet a tabella sajnálatos módon nem hajlandó kijavítani.
És ebben van valami nagyon emberi.
Mert a sport nem külön világ, csak a mi világunk jobb világítással. Ott legalább van kamera, lassítás és szakértői panel, valamint néhány ezer ember, aki egyszerre képes felháborodni ugyanazon a mozdulaton, amelyet tíz perccel korábban, ellenkező előjellel, még a játék szépségének nevezett.
Az élet többi területén gyakran visszajátszás sincs. Egy álláspályázaton ragaszkodunk az egyenlő esélyekhez, amíg fel nem hív egy régi ismerős. Egy üzleti tárgyaláson elítéljük az összeférhetetlenséget, feltéve, hogy nem a mi kapcsolatainkról van szó. A politikában pedig mindenki a szabályok tiszteletét követeli; a kivételek indokoltságát rendszerint a saját oldala tudja a legmeggyőzőbben elmagyarázni.
Egyikünk sem szeretne tisztességtelen ember lenni. Sokkal kényelmesebb tisztességes embernek maradni, aki időnként kénytelen figyelembe venni a körülményeket.
A körülmények rendkívül segítőkészek. Valahogy mindig akkor válnak igazán összetetté, amikor az elveinknek ára lenne.
A fair play közben ott áll a pálya szélén. Elegáns, kissé megviselt ünnepi ruhában. Nézi, ahogy mindenki róla beszél, de senki sem küldi be. Ha volna mezszáma, bizonyára már rég visszavonultatták volna tiszteletből.
Néha azért meg is tapsolják. Főleg akkor, amikor az eredmény már eldőlt, a trófeát kiosztották, a pénzt átutalták, a sajtótájékoztatón pedig mindenki megköszönte a megtisztelő küzdelmet. Ilyenkor ismét előkerül a sportszerűség. Újra szép lesz, fontos és veszélytelen. Megint lehet róla beszélni a gyerekeknek.
Addig pedig marad a játék.
Szent szabályokkal.
Indokolt kivételekkel.
És azzal a megható hittel, hogy az igazság valamiért mindig hazai pályán játszik.
Hozzászólások
Hozzászólások betöltése…