Az ember legkitartóbb hízelgőjét soha nem kellett meghívnia. Nem érkezik virágcsokorral, nem dicséri meg a nyakkendőjét, és nem próbálja elhitetni vele, hogy korához képest milyen fiatalos. Ennél sokkal ügyesebb. Már ott lakik benne, ismeri minden gyengeségét, emlékszik valamennyi kudarcára, és szükség esetén a lelkiismeretét is készségesen helyettesíti.
Reggelente rendszerint hamarabb ébred, mint a gazdája.
Amikor az ember álmosan belenéz a tükörbe, a hízelgő már munkában van. A karikás szem a gondolkodással töltött éjszakák bizonyítéka, a fáradt arckifejezés mögött tapasztalat rejtőzik, a homlok ráncaiban pedig egy gazdag belső világ. A tükör ugyan valamivel szerényebb értékelést adna, de szerencsére nem szokták megkérdezni.
Az embernek persze szüksége van némi önszeretetre. Valahogy el kell viselnie azt a teremtményt, akivel reggeltől estig egy testen belül kénytelen élni. Bizonyos reggeleken egy kis jóindulat önmaga iránt egyenesen a túlélés feltétele. A baj akkor kezdődik, amikor a megértés felmentéssé, a felmentés bizonyossággá, a bizonyosság pedig megfellebbezhetetlen igazsággá alakul.
Ebben a folyamatban a belső hízelgő nélkülözhetetlen szakember. Ha az ember udvariatlan volt a kollégájával, a hízelgő emlékezteti, hogy végre valakinek ki kellett mondania az igazságot. Ha irigykedett mások sikerére, csupán az igazságérzete működött. Ha nem tartotta be egy ígéretét, nyilván fontosabb dolgokra kellett összpontosítania. A lustaság regeneráció, a sértődékenység érzékenység, a makacsság következetesség. A legközönségesebb önzésből is lehet egészséges önérvényesítés, kellő körültekintéssel.
Ez az önszeretet igazi zsenialitása: nemcsak tapsol, hanem át is írja a jegyzőkönyvet. A hízelgőnek nincs is szüksége durva hamisításra; többnyire elegendőnek tart néhány gondos szerkesztői beavatkozást. Ha a tények kényelmetlenné válnak, átrendezi őket, ha az emlékek zavarnak, új értelmezést javasol. Különösen kedveli a nehéz körülményekre, a rosszindulatú környezetre és a meg nem értett tehetségre való hivatkozást. Mindezt olyan tapintattal végzi, hogy a gazdája rendszerint őszinteségnek nevezi a szolgáltatást.
Sokáig ez a bensőséges együttműködés magánügy maradt. Az ember reggel megbocsátott magának néhány apróságot, megigazította a gallérját, és elindult a világba. Ott aztán időnként kénytelen volt tudomásul venni, hogy mások nem feltétlenül osztják róla alkotott kedvező véleményét. Ez kellemetlen volt, de hasznos. A valóság makacs természetű, és régebben még nem lehetett minden ellenvéleményt egyetlen mozdulattal eltüntetni.
A technika idővel ezt a kellemetlenséget is megoldotta. Ma már a belső hízelgő közönséget is szervezhet. Van hozzá profil, követőtábor, személyes márka és gondosan megválasztott világítás. A hiúság ezzel új korszakba lépett: korábban az ember legfeljebb azt remélte, hogy mások észreveszik a kiválóságát. Most már külön értesítést küldhet róla.
Narcissusnak, annak a szerencsétlen görög fiatalembernek, aki beleszeretett a saját tükörképébe, ma bizonyára egészen más sors jutna. A víz fölött töltött órákat tartalomgyártásnak nevezné, beszerezne egy gyűrűfényt, és rövidesen elindítaná önismereti csatornáját. Követőinek elmagyarázná, milyen nehéz út vezetett az önelfogadásig, miközben újabb felvételeket készítene arról az emberről, akit végül sikerült elfogadnia. A tó hamarosan fizetős együttműködésben venne részt, a történet pedig nem tragédiával, hanem előfizetési ajánlattal végződne. A görögök ebből még erkölcsi tanulságot próbáltak levonni; a mai világ bizonyára inkább a nézettségi adatokra volna kíváncsi.
Közben a hiúság szót is óvatosan kivonták a forgalomból. Kissé régimódi, ráadásul kellemetlen erkölcsi mellékíze van. Helyette önazonosságról, tudatosságról és láthatóságról beszélnek. Aki minden apró sikeréről beszámol, az másokat inspirál; aki pedig naponta bemutatja saját kiválóságát, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy tulajdonképpen közszolgálatot végez. Még a szerénység is alkalmazkodott. Megfelelő pillanatban megjelenik a kamerák előtt, és elmondja, mennyire nem szereti a feltűnést. Az elcsendesedésről pedig rövid videó készül, hogy senki ne maradjon le róla.
A belső hízelgőnek így végre külső infrastruktúrája lett. A közösségi média demokratizálta azt, ami egykor uralkodók, hadvezérek, diktátorok és különösen magabiztos költők kiváltsága volt: ma szinte mindenki berendezheti a maga kis propagandaállamát. Van fővárosa, a profil; hivatalos lapja, a hírfolyam; ünnepi beszéde, a poszt. Az ellenzék többnyire azokból áll, akik nem lájkoltak időben. Egy kedvezőtlen megjegyzés már határsértés, egy elmaradt elismerés diplomáciai válság, mások sikere pedig gyanús külföldi beavatkozás.
Ilyenkor a belső hízelgő összehívja a válságstábot. Megállapítja, hogy a kritikát irigység motiválta, a félreértés rosszindulatú, a valódi értéket pedig, mint annyiszor a történelemben, ismét nem ismerték fel. A válság ezzel megoldódik. Legalábbis a hivatalos közlemény szerint.
A hízelgő karrierjének azonban ennél magasabb fokozata is létezik. A különösen ambiciózus példányok idővel felismerik, hogy egyetlen ember önbizalmának ápolása meglehetősen szűk piac. Sokkal nagyobb lehetőségek nyílnak, ha a személyes kiválóságot sikerül közérdekké nyilvánítani. Itt kezdődik a politika.
A politikai önimádat nem pusztán abban különbözik a hétköznapi hiúságtól, hogy nagyobb tükröt igényel. Az igazán sikeres vezetőnek már arra sincs szüksége, hogy saját maga tartsa a tükröt. Erre külön apparátusa van. Sajtóosztály, tanácsadók, beszédírók, fényképészek és stratégiai elemzők gondoskodnak arról, hogy valamennyi megnyilvánulása megfelelő történelmi jelentőséget kapjon. A hétköznapi nárcisztikus legfeljebb a családját fárasztja. A politikai változatnak ehhez minisztériuma, költségvetése és grafikai osztálya is van.
A vezető ilyenkor már nem egyszerűen önmagát tartja kivételesnek. A saját kivételességét a nemzet egyik legfontosabb tulajdonságává emeli. A személyes sértettségből országos sérelem lesz, a magánvéleményből történelmi felismerés, a politikai ambícióból küldetés. Aki kétségbe vonja a vezető nagyságát, könnyen azon veheti észre magát, hogy valójában a közösség jövőjét veszélyezteti. A nemzet sorsa forog kockán; ilyen körülmények között az önkritika aligha volna felelős magatartás.
A közpénzből finanszírozott önszeretetnek különben is sajátos méltósága van. Az ember plakátokon találkozik vele, amint határozott tekintettel néz a jövőbe, bár a jelenben is akadna néhány megoldandó feladata. Ünnepélyesen átad valamit, amit mások építettek, megtekint valamit, ami nélküle is működne, majd nyilatkozatot tesz a személyes iránymutatásának köszönhető jelentős előrelépésről. A fényképészek gondosan megörökítik a pillanatot. A történelmi jelentőség ugyanis nem mindig látható szabad szemmel; néha megfelelő objektívre van szükség.
A sajtótájékoztatón a kérdés csupán udvarias bútor a válasz önfényezése körül. Az interjúban a kétely rosszindulat, a kudarc mások öröksége. A vezető nem téved, legfeljebb olyan döntéseket hoz, amelyek helyességét a jelenkor még nem képes méltányolni. A történelem majd igazolni fogja. A történelemnek ezzel jelentős többletfeladata keletkezik. Szerencsére nem szokott azonnal válaszolni.
A belső hízelgő ezen a szinten már valóságos szerkesztőséget irányít. Kivágja a kellemetlen részleteket, átrendezi az eseményeket, új címet ad a kudarcnak, és addig csiszolja a történetet, amíg a főszereplő mindig a megfelelő oldalon találja magát. Az inkompetencia bátor kísérlet, a pofátlanság határozottság, a bizonyíték pedig olyasmi, amit csak ellenséges körök szoktak követelni. A valóság ettől még nem tűnik el. Csak nem kap mikrofont.
És persze ott a közönség. Az a lelkes sokaság, amely nemcsak elviseli a vezető önimádatát, hanem időnként kifejezetten ragaszkodik hozzá. A nagy ember dicsőségéből ugyanis valamennyi visszaverődik azokra, akik csodálják. Ha a vezető kivételes, akkor a hívei sem lehetnek közönséges emberek: ők ismerték fel elsőként a nagyságát. Ha történelmi személyiség, a követői sem egyszerű választópolgárok, hanem a történelem résztvevői. Már nem pusztán nézők. Társszerzők.
Ezért olyan nehéz később visszavonni a támogatást. A tévedés beismerése nemcsak politikai véleményváltozás volna, hanem egy kedvező önarckép feladása is. Az ember sok mindent hajlandó elveszíteni, de a saját magáról alkotott hízelgő véleményét rendszerint utolsóként engedi el. Különösen, ha azt már éveken át másokkal is megosztotta.
A személyes és a politikai önimádat között így végső soron nem is olyan nagy a különbség. Az egyik ember gyűrűfényt vásárol, a másik országos kampányt rendel. Az egyik követőket gyűjt, a másik választókat. Az egyik saját életét mutatja be példaként, a másik az életútját nemzeti történelemként. Ugyanaz a belső hízelgő dolgozik mindkét helyen; legfeljebb az irodája és a költségvetése lett nagyobb.
Az ilyen történeteket az ember rendszerint különös elégedettséggel olvassa. Végre valaki pontosan megfogalmazta, mi a baj a többiekkel: a szomszéddal, a régi kollégával, valamelyik politikussal. Milyen sajnálatos, hogy az érintettek valószínűleg soha nem fognak magukra ismerni. A belső hízelgő ilyenkor diszkréten elmosolyodik, és újabb sikert könyvel el. A gazdája ismét kitűnő emberismeretről tett tanúbizonyságot.
Csak egyetlen lehetőségről hallgat következetesen: hogy a gazdája esetleg tévedett.
De hát ezért van a hízelgő. Nem azért, hogy igazat mondjon, hanem hogy az ember reggelente mégis jó véleménnyel tudjon kilépni a fürdőszobából.
És mivel belülről beszél, különösen nehéz rászólni, hogy legyen már egy kicsit halkabb.


Hozzászólások
Hozzászólások betöltése…