Az emberiség új eszközöket talál fel, új rendszereket épít, új magyarázatokat gyárt — és közben feltűnően sok régi szokását viszi tovább. Egy késő esti konyha, néhány hír, egy kutyás videó és Kurt Vonnegut árnyéka: rövid használati utasítás egy fajhoz, amelyet még mindig nem sikerült teljesen megértenünk.
— Népbarát kiszerelésben, emelt szintű mellékhatásokkal
Választások előtt mindig megtelnek a polcok.
Új csomagolás, frissebb címke, megnyugtató ígéretek — az apró betűs részt pedig szokás szerint később olvassuk el.
A kérdés csak az: **mit viszünk haza ezúttal a kosárban?**
Az öreg medve nagy ígéretet tesz: ha az övéi nyernek, minden felnőtt állat kap ötezer aranymakkot.
Az erdő örülni kezd. A nyúl viszont megint kérdez.
Mert néha nem az a legérdekesebb, mit ígérnek — hanem hogy mikor, miből és miért.
Tanmese a rendrakásról, amely nem zavarta meg a vacsorát
A régi vezetők már nem vezetik az erdőt. Mégsem sietnek el, nem rejtőznek, és szemmel láthatóan nincs okuk félni.
Az új főpásztor közben rendet ígér, bizottságokat alapít, táblákat cserél — csak éppen az asztal körül maradnak ismerős arcok.
1944. szeptember 8. / 1960. szeptember 8. Tizenhat év kellett hozzá, hogy Wernher von Braun ellenséges problémából amerikai nemzeti erőforrássá váljon.
1944. szeptember 8-án az első Londont eltaláló V–2 három embert ölt meg.
Pontosan tizenhat évvel később Dwight D. Eisenhower felavatta a Marshall Space Flight Centert. Első igazgatója Wernher von Braun lett.
Ugyanaz az ember. Ugyanaz a rendkívüli tudás. Más zászló.
A kellemetlen kérdés nem az, hogy von Braun kapott-e második esélyt.
Hanem az, hogy a történelem miért ad második esélyt sokkal könnyebben annak, akinek a múltján kívül van még valami használható is: tudás, hozzáférés, erőforrás, stratégiai érték.
Az erkölcs ilyenkor ritkán tűnik el.
Csak halkabban kezd beszélni.
Jegyzetek egy városból, amely éppen ünnepelni készül
Több mint két óráig tartott átjutnom Pestről Budára. Másnap újra nekivágtam ugyanannak az útnak. Két óra egy autóban elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember előbb magyarázatot keressen, aztán lassan feladja. Nem történt baleset, nem szakadt le egy híd, és a Duna sem lett szélesebb.
A város egyszerűen ünnepelni készült.
És miközben az autó alig mozdult, már épültek a színpadok, kerültek a helyükre a kordonok, készült a látvány. Néhány nappal később majd felnézünk az égre. Lesz fény, zaj, aztán füst.
Én pedig azon gondolkodtam, mikor lett az ünnep nagyságának mértéke az, hogy hány ember életét kell előtte egy kicsit átrendezni.
A farkas mindig egy nappal korábban vásárolta meg azt, ami másnap hirtelen értékessé vált. Az erdő lakói csodálták a tehetségét, a pásztorok az ösztönét, a bárányok pedig lassan megtanulták, hogy a gyanú a bizalom ellensége.
Csak az öreg kos nézte tovább a lábnyomokat.
Mert lehet, hogy a farkas valóban előbb hallja meg a szelet. De az is lehet, hogy egyszerűen közelebb áll ahhoz, aki a szélirányt meghatározza.
1998. szeptember 4. — megszületik a Google, és az a pillanat, amikor az emberiség kapott egy eszközt a világ megtalálásához, majd lassan kiderült, hogy a világ is kapott egy eszközt az ember megtalálásához
A Google eredetileg abban segített, hogy megtaláljuk a világot.
Aztán lassan kiderült, hogy miközben mi keresünk, a kereső is tanul: mit akarunk, hová megyünk, mire kattintunk, mitől félünk — és néha azt is, mi érdekelhet minket még azelőtt, hogy ezt mi magunk eldöntöttük volna.
Az igazán modern csoda talán nem az, hogy a Google szinte mindent megtalál.
Hanem hogy idővel "minket is megtalált".
Az erdő lakói leváltották a farkasokat, mert őrségük alatt túl sok bárány, túl sok takarmány és túl sok közös legelő tűnt el.
Az új főpásztor tisztességet, átláthatóságot és új kezdetet ígért. Harmadnap aztán három régi farkas jelent meg mellette — immár új jelvénnyel, új tisztséggel és nélkülözhetetlen szakértelemmel.
Hiszen ki ismerhetné náluk jobban a kerítés réseit?
Az erdő lakói végre elszámoltatást akartak.
A vezetés ezért létrehozott egy független bizottságot, nyílt pályázattal, szabályos eljárással és minden szükséges feltétellel.
Már csak az maradt kérdés, hogy ki vizsgálhatja meg azokat, akik a vizsgálat feltételeiről döntenek.
Tanmese a függetlenség megfelelő formájáról — és arról, milyen messzire lehet jutni egy nyitott
A közös készlet mindig közös marad. Legalábbis addig, amíg valaki meg nem magyarázza, hogy valójában milyen értelemben az.
Egy öreg nyest, néhány Jövő Odú, sok láda és még több irat története arról, hogyan lehet mindent pontosan elszámolni — kivéve azt, ami igazán számít.
1967. augusztus 24. — Abbie Hoffman egydollárosokat szór a New York-i tőzsde parkettjére, és néhány perc alatt a pénz, a birtoklási vágy és a tömegösztön váratlanul egyszerű képet rajzol rólunk
Néhány egydolláros hullik a New York-i tőzsde parkettjére. Először csak nézik. Aztán valaki lehajol — és a pénz hirtelen többet ér, mert más is akarja.
Abbie Hoffman Wall Streetet provokálta. Közben valami jóval kellemetlenebbet mutatott meg: milyen gyorsan lesz az értékből vágy, a vágyból verseny, a tömegből pedig felmentés.
A pénznek van egy különös tulajdonsága: egészen másként viselkedik, amikor sok van belőle egy számlán, és amikor egyetlen bankjegy ott fekszik előttünk a földön.
Az első esetben lehet róla komolyan beszélni. Befektetési stratégiáról, hozamról, kockázatról, likviditásról, várakozásokról. Az ember ilyenkor egyenes háttal ül, megfelelő szavakat használ, és többnyire úgy érzi, hogy ő kezeli a pénzt.
A földön fekvő bankjegy ennél valamivel közvetlenebb kapcsolatot kínál.
A patkány nem építette a csatornákat, a szeméthalmokat és a civilizáció hátsó ajtajait.
Csak megtanult élni közöttük.
Talán éppen ezért olyan kellemetlen számunkra: feltűnően jól alkalmazkodik azokhoz a következményekhez, amelyeket mi inkább nem szeretnénk látni.
